A szteroidos hetek a legnehezebbek.

Sajnos nem ez volt az első és nem is ez az utolsó ilyen hetünk. 
Lara étvágytalan, bágyadt, nem csacsog. Haragszik Mirára, anyára, apára, az egész világra, a betegségre, sőt még saját magára is.  Nem érti mi történik vele, honnan jönnek elő a semmiből ezek a dühkitörések, az ok nélküli sírás? Miért nem tud szaladgálni? Miért nincs ereje a lábában? Miért anya vagy apa viszi a mosdóba? Miért nem tud felkapaszkodni egyedül és felülni a székre?
Miért van székrekedése annak ellenére, hogy szótlanul beveszi a hashajtót, folyton iszik, s egyfolytában pisilni kell…Miért?
A kezelés nem ér véget azzal, hogy beadják a kórházban az infúziót, vagy lenyeli a pasztillát. A gyógyszerek folyamatosan dolgoznak a kis szervezetében, sajnos a mellékhatások sem kerülnek el minket. Nem nézik, hogy Lara még csak egy 6 éves kislány, aki játszani, szaladgálni, élni szeretne.  Azt sem nézik, hogy nem érti, akkor sem ha elmagyarázzuk százszor, hogy ez most sajnos egy nehezebb időszak, de túl leszünk rajta, hogy, nem az Ő hibája, ezekért nem Ő a felelős, hanem a gyógyszerek hozzák ki belőle. Sokszor nekünk is nehéz megérteni. 
Nem ment ki poszt a tegnap, nem írtam, mert nem volt erőm hozzá. Sajnos nem volt jól Lara, nagyon nem.  A déli alvás is kimaradt párszor, nyugtalan volt, folyton mocorgott, nem tudott elaludni. A héten nyugtalanabb volt éjszaka is, többször volt ébren. Nappal összekucorodva, bágyadtan, hozzám bújva, fáradtan, kisírt szemekkel, kérdésekkel teli tekintettel, szomorúan nézett a semmibe. Hiába bújtam mellé, levegőnek nézett. Nehezek voltak ezek a napok mindkettőnk számára. 
Sajnos még nincs vége, kb. két hét szokott lenni, amíg a szteroid mellékhatásai lassan megszűnnek Larácskánál.
A Jóisten adjon erőt nekünk, és minden sorstársunknak ahhoz, hogy cipelni tudjuk a keresztünket addig amíg csak szükséges. 
Ne haragudjatok kérlek, nem szerettem volna, hogy ilyenre sikerüljön a mai poszt, de ki kellett írni magamból.
Köszönjük, hogy mellettünk álltok!